Szerdán, november 29-én, a BBTE Magyar Filozófiai Intézetében – az Erasmus Oktatói Mobilitás keretében – Dr. Laczkó Sándor tartott előadást Ki vagyok én, avagy a filozófia mint önismeret címmel. 

Az előadó rövid bemutatása után, szerény közönség előtt a meghívott azzal kezdte beszédét, hogy utalásszerűen felelevenítette a filozófia egyik elhomályosodó, ám eredendő funkcióját: az önismeretet. 

Dr. Nyírő Miklós

Azt hiszem, érdemes beszámolni legalább egy előadásról a háromból, amit Dr. Nyírő Miklós tartott nálunk. A közönség nem volt se túl nagy, se túl kicsi, se túl lelkes, se túl közömbös. Pedig valahogy felkészültem, hogy vagy senki sem lesz ott (kit érdekel a hermeneutika a nagy társadalomkritikai trend közepén?), vagy nagyon sokan leszünk (hiszen végső soron mégiscsak társadalomkritikáról lesz szó). 

A Hermeneutika mint társadalomkritikai paradigmaváltás c. előadás azzal kezdődött, hogy Nyírő tisztázta a mondanivalója keretét, irányát. Azaz, hogy most nem „a” hermeneutika társadalomkritikájáról (vagy annak lehetőségéről) lesz szó, hanem arról a filozófiai, eszmetörténeti kontextusról, amelyben a hermeneutika igenis lehet egy új (vagy más) kritikai paradigma.

 

 Barátsággal minden garzonban lakónak és külföldön robotolónak,

 s neked is.

Na.  Ivácson meg Kustán szövegeit olvasva azt gondoltam, hogy a téma eleve rosszul van beállítva. Vagyis kicsit a központi kérdés – hogy vajon szabad pofánverni a náci frontembereket, mármint, hogy legitimizálható-e (s ha igen, hogyan) az ilyen fajta erőszak – kicsit a lényeg mellé megy. Úgy gondoltam nem személyeskedem el, s nem hülyéskedem el a témát, hanem alaposan felkészülve válaszolok egy tanulmány-szerű szöveggel. De persze meggondoltam magam. Egyrészt, mert nincs kedvem megírni egy tanulmányt, mert fárasztó, s én lusta vagyok. Másrészt, mert attól tartok egy valamiféle objektív, meggondolt hangnem elfedné azt, hogy mennyire komolyan kell venni a témát. Játékosan, provokatívan komolyabban lehet gondolkodni, mert életszerűbb. Szóval ez most egy ilyen elcseszett tépelődő, mittomén szövegelés lesz, ami elindul valahonnan, s nem tudom hova visz – vagyis megpróbálok személyesen érintetten gondolkodni.

Mentem hazafele az éjszakában, amikor kezdett összeállni valami kép: vége a világnak, s meghaltak az emberek. Ez valami Walking Dead. Egy poszt-apokaliptikus élet.  

A délelőtt erről tartott előadást Seregi Tamás. A címe ez volt: Deleuze a kultúra fogalmáról. Arról szólt, hogy nincs világ. S nincs ember. Nem kell több kultúra. De az élet megy tovább. Az élet. Seregi előadása Gilles Delauze és Claire Parnet beszélgetéséből indul, az Abécédaire-ből, , annak is a C-betűjéből. C, mint culture. Kultúra.