Mászkáló halottak

Mentem hazafele az éjszakában, amikor kezdett összeállni valami kép: vége a világnak, s meghaltak az emberek. Ez valami Walking Dead. Egy poszt-apokaliptikus élet.  

A délelőtt erről tartott előadást Seregi Tamás. A címe ez volt: Deleuze a kultúra fogalmáról. Arról szólt, hogy nincs világ. S nincs ember. Nem kell több kultúra. De az élet megy tovább. Az élet. Seregi előadása Gilles Delauze és Claire Parnet beszélgetéséből indul, az Abécédaire-ből, , annak is a C-betűjéből. C, mint culture. Kultúra.

Deleuze nem alkotott valami kultúra-elméletet. Nem is szereti, sőt, ki nem állhatja. Mert a modern kultúra fogalma a modernitásban jön létre, a humán tudományok olyan fogalmaként, amiben minden értelmezhetővé válik. Persze csak mint kultúra, és csak mint természet. Elég totalitarista megoldás, amivel megismerhetővé, kezelhetővé, érthetővé lehet tenni a világot.

A Világ, mint Világ úgy jött létre, hogy a modern természettudomány létrehozta. Ez a világ egy „végtelen tér univerzumaként” kap meghatározást, amiben a természettudományok hatékonyan s eredményesen kutatnak a „világ” jelenségei után. Ezzel szemben a szellemtudomány is létrehoz egy saját világ-fogalmat. Ez a humán „világ” az ízlés, a kultúra, a Bildung világa. A német felvilágosodás Bildung-ja, egy sajátos képzés. Itt képződik a történeti tudat, itt képződik az ember modern fogalma, az emberé, ami kultúra-képző, és végül is: világalkotó. Ekkor jönnek létre a társadalmi nagy látványtervek, amelyek alapján újraalkothatónak (újra lakhatónak) látszik az ember világa. Ez a természettudományok és a társadalmi utópiák virágkora.

Az Ember ebben a világban egy halandó, egyedi lény. Személlyé válik, individuummá. Bele van vetve valami nála nagyobba, mint közegbe, ez a világ. Ebben a világban a kultúra, a műveltség, a képzés által kell önmagát megalkotnia. Az értelem és a megműveltség kora ez. Ebben a korban – ahogy később Heidegger mondja – a „kő világtalan, az állat világszegény, az ember világképző”.

Nos, ennek a világnak vége van. Vele együtt az embernek is vége. De talán „van élet a világon túl, de ez nem túlvilági élet. De élet a világon túl.” A világ az esetlegesség világa, s ez az esetlegesség kísérti a modern embert. Ezen túl csak élet van: talán állati, biológiai élet.

Husserlnél a világ esetlegessége elől egy tömör formába, a transzcendentális énbe költözik. A világ ekkor életvilág lesz. Heideggernél az ember a Dasein, egy olyan középpont, aki a világba vetetten lakozik. Az ember és világa korrelációs viszonyban van, de immár nem a „természetből” akarják megérteni. Hanem az emberből. A világ esetlegessége elől Husserl egy „mindent tárggyá tévő tudattal” menekül, illetve a világot egyszerűen „zárójelezi”. Heidegger mitizál: ez a világ csak az istenek számára tud lakhely lenni.

A világ összedől, válságban van. Az ember a világgal együtt pusztulóban van. Itt lép be Deleuze kultúra fogalma.

Deleuze „nem mond sokat, sőt, nem is akar a kultúráról beszélni”. Tulajdonképpen „elfecsegi az egész dolgot”. Az álláspontja határozott és egyértelmű: „Utálom a kultúrát, ki nem állhatom.” Tudjuk, Deleuze nem egy kritikai gondolkodó, kritika helyett „egyszerűen eltekint attól, ami nem tetszik neki.” Nem filozófiai eszközökkel teszi ezt, hanem például a humorral. Számára a lényeg az, hogy a „gondolkodás mozgása továbblendüljön”. Itt a vita, a párbeszéd nem segít.

Deleuze egyszerre utálja a kultúrát általában, és a kulturált, művelt embereket. És az embert általában. Számára a művelt emberek mindenről tudnak beszélni. Olyanok, mint Umberto Eco. Végül is miből áll a kultúra? „Rengeteg beszédből”. Ellenben ő nem hisz a beszédben. Ő a találkozásban hisz.

Ez a találkozás egy esemény lehetősége. Na persze, „emberekkel találkozni mindig katasztrofális dolog”. Mert a tényleges találkozás a moziban vagy kiállításokon történik meg, ahol a találkozásnak esemény jellege van. (A háttérben Lévinas figurája lebeg.) A filozófia itt valami lényegi határral érintkezik. A filozófia egy tájjá válik, ahol ott van Kafka, és Bacon.

Ez a filozófia mindig a vélemények (opinions) világával áll szemben. Ám szerinte a vélemények nem valami szubjektív, egyedi, változó kifejeződései az embernek. Hanem éppen ellenkezőleg: a vélemény az objektív cucc, hiszen a vélemény az mindig egy közös-interszubjektív beszéd, amit a szokás, a sablonok, a sémák határoznak meg. Sőt: a véleményt nyilvánító emberek is valami személlyé rögzült egyének társasága, egy intézménnyé rögzült helyzetben. A vélemény az ízlés, a politikai nézetek világa. Deleuze számára tulajdonképpen ez a kultúra. Így a „világ kötött energia”. Fel kell szabadítani hát. Minden rögzítettséget fel kell oldani. Ezen a talajon állva a kultúra „nagy darabos kőzetlemezek”-ből áll, amit át kell alakítani „intenzív energiává”.

A filozófia alapja a kultúrától való elszakadás. Csak így tudja megőrizni a lehetőséget a találkozásra. A találkozás a művel való találkozás eseménye. Ez az elszakadás radikális. „A mű független a világtól”. Független a kultúrától. A nagy tudós a tudományos felfedezést nem a kultúráért teszi, ahogy a nagy művész sem a kultúra számára alkot. A világon és a kultúrán kívül teszik ezt. Ezért ez a filozófia terepe, tája.

A mű nem egy „világ”. A mű a „perceptum és az affektum érzettömbé válása, egy kompozitum”. A mű ekkor az ontológiai szimulákrum leleplezése. A mű célja a világ kikezdése, leépítése. Viszont az embert is le kell építeni: hiszen az ember is csak szimulákrum. A mű megőrzés, de a mű nem a világot őrzi meg, nem a mű távoli szerzőjét a jelen befogadója számára. Ebben az értelemben a mű „független az aktuálistól”. Mert virtuális. Ezt a virtualitást a közelség és a távolság játéka hordozza.

A mű közelség, mert a mű befogadja a nézőt. Ez a perceptum egy „ember előtti táj”. A művel való találkozáskor (pl. egy festmény) nem észleljük a művet, hanem belelépek a tájba (a là Cézanne). A világ és az ember a mű összetevője csupán, de nem egy fiktív kollázsban, hanem egy montázsként, ami reális kompozíció.

A mű távolság, mert a világ és az én (ember) leépítése a célja. (Egyféle Ab-Bildung, le-képzés, akár.) A művészet teljesítménye a leépítés „állattá, növénnyé vagy hullává”. Nem világgá, s nem emberré. Hanem hússá, házzá, kozmosszá.

A hús, a hentesnél beszerezhető hús, ami tiszta ideg, és ingerelhető (Nem Merleau-Ponty). Élő, de már nem része egy élőlénynek. A ház egy terület, egy sík, melynek a határa egy membrán a koszmosz felé.

Na, talán érted, hogy mikor mentem hazafele az éjszakában, csak akkor kezdett talán összeállni valami: vége a világnak, s meghaltak az emberek. Ez a Walking Dead. Egy poszt-apokaliptikus világ.  Mert tényleg: „Létezhet olyan, hogy az embernek és a világnak és a kultúrának vége van, de az életnek nincs vége.” Mert ez nem a saját halálom, ez csak az ember halála.

Így kicsit „minden marad a régiben, csak éppen minden új”.

S ez egy más filozófia lehetősége. A walking dead. A modern kor kinyiffanása, vagy talán kezdet, ahol skizóid dividuumok rizómatikusan szerveződve mászkálnak, egy ökológiai kor hajnalán. 

_______________________________

Seregi Tamás  az ELTE BTK, Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet, Esztétika Tanszék munkatársa

Az előadás elhangzott BBTE Magyar Filozófiai Intézet, 2016 nov. 17
Horváth-Kovács Szilárd, szilarden@yahoo.com