Üsd a nácit, ne siránkozz!

„We’re going to be doing one thing and one thing only: killing nazis”

- Aldo Raine, Inglorious Basterds

„Hol titkolni kell a harcot,
burzsibőrbe kösd be Marxot”

– József Attila, Szabados dal

Szabad-e fizikai erőszakot alkalmazni fizikai erőszakot hirdetőkön?

Az Újszövetség lapjain az áll, „A mit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal; mert ez a törvény és a próféták.” (Máté 7:12). Ez azt jelenti, hogy amennyiben nem szeretnénk, hogy bántsanak, kirekesszenek, kifosszanak, lemészároljanak minket, magunk se járjunk el így. Egyfajta társadalmi konszenzusra szólít fel: éljünk szabályok között, amelyeket magunk alakítunk ki, és amelyeknek mindenkit részesévé teszünk. De mi a teendő akkor, hogyha valaki kibújna ez alól? Hogyan válaszoljunk rá? Van-e joga arra a védelemre, amelyet megvonna másoktól? Olyanná válunk-e, mint ő, amennyiben az ő eszközeivel élünk ellene?

Az politikailag korrekt nyelven alt-rightnak eufemizált neonáci amerikai mozgalom legismertebb arca a 38 éves Richard Spencer. A fehér felsőbbrendűséget hirdető Spencer többek között azzal került a hírekbe, hogy a „heil Trump” kiáltást náci karlendítéssel toldotta meg (apologéták figyelmébe: csak mert pohár van a kezében, a mozdulat egyértelmű, ugyanakkor elégedetten szemléli társai jelzéseit). Az ominózus beszédben felvázolja, hogy milyen is fehérnek lenni: „háborgató, keresztes lovag, felfedező, hódító”, aki épít, termel, felemelkedik, és az az etnikai csoport, amelyikre másnak szüksége van, és amelyik maga nem zsákmányol ki mást. Vérről, nap gyermekeiről, nagyszerűségről beszél, a médiákban dolgozókat lelketlen gólemeknek nevezi (a legenda szerint egy rabbi hozta létre a gólemet, aki aztán neki végzett feladatokat), alapvetően bátornak hangzó – és egyébként nevetségesen buta beszédet mond.

            A jólfésült neonáci (vö. jobbikos cukiságkampány) persze a politikai korrektség minden eszközét beveti ebben a nyilvános beszédben, úgy veszi elő a fajelmélet tipikus narratíváit, hogy mindenki tudja, miről beszél – ő is, mi is –, viszont éppen ez a kettős beszéd a szélsőjobboldal sajátja: a meggyőzendő tömeg, amelyik nem érti őt, így a másik oldal ellenvetéseit, nem fog rögtön elfordulni tőle, esélye van arra, hogy lassan csússzon át jobbszélre. Miközben Spencer elhatárolódik a náciktól, követői pontosan tudják, az áthallásos szóhasználat, intés, öltözet, akár hajviselet mögött mi húzódik meg: a nemzetszocializmus 21. századi, hipszter változata, amelyik még mindig meglehetősen szégyenlős. Nem sokáig már.

            Zach Weiner Polystate: A Thought Experiment in Distributed Government című könyve egyik kedves példám a felelősségvállalásra. Az általa feltett kérdés az, hogy mi történne, amennyiben az államok nem területi, hanem ideológiai síkon szerveződnének, az egyes állampolgárok pedig szabadon (illetve mint később kifejti, bizonyos megkötöttségekkel, a visszaélések elkerülése miatt) dönthetnének, hogy melyik államhoz tartoznak. Ez azt jelenti, hogy aki például abortuszellenes, az magára és a többi, vele egy államban levő állampolgárra vonatkoztathatná a nézeteit, de azt a szomszédját például, aki egy liberálisabb állam polgára, már nem vegzálhatná. Ennek nyilvánvalóan vannak nehézségei, Weiner maga is számos példát hoz fel rájuk. Az például fontos kérdés, hogy a totalitarista világszemléletek hogyan volnának képesek működni, hiszen éppen az az esszencialista téveszme mozgatja őket, amelyik értelmében mindenkinek egy törvény alatt kell élnie.

            Számomra azonban az a fontos, hogy a jelen jogállami körülmények között hogyan értelmezhetjük a felelősségvállalást. Miközben az állam a jogszabály-alkotást és büntetést kizárólagosan magának vindikálja, olyan társadalmi folyamatokat képtelen megállítani, sőt gyakran maga is gerjeszt, amelyek a létező jogállami kereteket is szétrobbanthatják. Arról nem szólva, hogy a civilek mozgásterét nem magától értetődően az államnak kell megszabnia, hanem a civileknek (már ha komolyan vesszük azt, hogy az állam eszköz, és nem cél, illetve olyan társadalmi konstrukció, ami nem magától értetődő, nem isteni ajándék és így tovább). Jelen pillanatban az állam nem tűri el, ha például a fehér felsőbbrendűséget hirdető Richard Spencert fizikai atrocitás éri, és miközben a gyűlöletbeszédet szankcionálja, a „Heil Trump” és a karlendítés vélhetően nem éri el az ingerküszöbét (ez így nyilván leegyszerűsítés, de tekintsünk el ettől). Hosszú távú társadalmi folyamatokkal mintha nem tudna mit kezdeni az igazságszolgáltatás: Anders Breivik például börtönbe került azért, mert lemészárolt több tucat fiatalt, de azért, amit a nyilvános megjelenései során elkövet, és ami adott esetben hosszú távon még nagyobb károkat okozhat, már nem kell fizetnie. Ezek persze nem igazolható és nem mérhető társadalmi folyamatok, de arról már van tapasztalatunk, hogy a karikatúrától a gyűlöletbeszéden és kirekesztő törvénykezésen át hogyan jutunk el a népírtásig. A miópia nyomora.

            Az kérdés tehát, hogy milyen szintű az a felelősségvállalás, amit mindannyiunknak vállalnia kellene, erkölcsileg elítélendő vagy sem kimondott vélemények mentén személyre szabott reakciókat adni? A kettős beszéd mellett jól bevett szokás a szélsőjobboldalon, hogy a jogállam minden eszközével védik magukat, miközben ezektől a vívmányoktól rendszerint egész tömegeket fosztanának meg. Leegyszerűsítve: ha valaki a zsidók deportálását szorgalmazza, akkor én abban a tudatban, hogy a közbeszédben gyorsan terjedő gyűlölethez hozzájárul, a szavai pedig tetté válhatnak – amire nem egyszer volt már példa a történelem során –, deportálhatom-e őt? Ha kiirtásról beszél, kiirthatom őt? Esetleg: beszélhetek a deportálásáról vagy kiirtásáról, buzdíthatok másokat erre, ahogyan  ő is teszi – és aztán megvárjuk, ki lép előbb?

            Fontos megjegyzés: miután a tudás sokak számára csak korlátozottan érhető el, és amint látjuk egy Facebook-algoritmus meg orosz propagandagépezet tömegeket sodorhat a szélsőjobb karjaiba, talán érdemes elgondolkodni azon, hogy ki válik mások hóhérává maga is áldozatként, illetve ki az a cinikus, hatalmat gyakorló egyén, akit nem igazán lehet a manipuláció áldozatának tekinteni? Leegyszerűsítve: büntethetők-e tömegek azért, mert facebookoznak és a hitelét vesztő mainstream médiák helyett/mellett a konteókhoz és kamuhírekhez fordulnak? A gonosz banalitása.

            Visszatérve tehát: vállalnia kell-e azt a felelősséget valakinek, amit másokra róna? A szöveg elején olvasható bibliai idézet itt válik fontossá, hiszen a kérdés az, hogy aki maga bántana másokat, az maga is morálisan elfogadhatóvá tette a vele szemben elkövethető bántalmazást.

            Felmerül a kérdés, hogy amennyiben felpofozzuk Spencert, magunk is Spencerré válunk-e? Számomra ez egy hamis kérdés, hiszen a büntetések a törvény szemében sem válnak bűncselekménnyé: aki bebörtönöz egy embert, azt nem állítják bíróság elé mint egy magánszemély fogvatartóját. A párhuzam annyiban sántíthat, hogy egy bíróság döntése és egy magánember cselekedete nem egyenlő súlyú, más legitimációval bír, de mi történik akkor, ha tömegek érzik magukat védtelennek, és kelnek a maguk védelmére? Ha a többség elégedetlen a törvényekkel, az milyen legitimitással bír a törvény legitimitásával szemben?

            Azt gondolom, hogy Spencer felpofozása mint szimbolikus tett helyénvaló. Azt kapta, amiről maga is beszélt: fizikai erőszakot, amit most a maga bőrén kellett éreznie. Ezzel áldozattá vált, de nem a felpofozó áldozatává: akitől kapta, az csak úgy járt el, ahogyan Spencer is el szeretne járni másokkal szemben – csak éppen előbb lépett.

            Kustán Magyari Attila

Ivácson András Áron vitaindító szövege.