Bretter György: Esszé és állásfoglalás

Ötven éve, május 28-án, közölte a Hét című társadalmi-politikai-művelődési hetilap a Diotima-kör, azaz a kolozsvári egyetemi hallgatók filozófiakörének programadó megnyitóbeszédét. Bár a Diotima hivatalosan 1977-ig működött, szellemisége sosem szűnt meg: generációról-generációra újra és újra felbukkan, mikor intézményes keretek között, mikor kis csoportok láthatatlan kávéházi beszélgetéseibe visszahúzódva. 

A 127 & 7 filozófiai önképzőkör nem „jogutóda” a Diotimának, mint ahogyan a 2000-es évek közepén működő Erestikon csoportnak sem. De talán valamilyen értelemben szellemi örökösei az útkeresésben. Emlékezésként és emlékeztetésként az az Új Hét újraközlésének átvételével olvassuk az esszét az esszéről.

Bretter Gyürgy
Fotó: Csomafáy Ferenc

Bretter György: 

Esszé és állásfoglalás

Ha az embert céltudatos tevékenységet végző lényként fogjuk fel, és a gyakorlatot az ember önmeghatározó sajátosságának fogadjuk el, akkor egyszerre hiányosnak érezzük mindazt, amit az emberről tudunk, hiszen a gyakorlat – folyamat, mi pedig csak azt tudjuk, ami már kész, ami már van. A diszkurzív intellektus birtokában bolyongunk a van, a kész, az adott birodalmában, mindig készen arra, hogy a tudásnak inkább a korlátáit érzékeljük, semmint magát a tudást. Mindennapi fogalmainkban közvetlenül nyilvánulnak meg érzelmeink is, ezek – a dolgok láttán szükségképpen feltörő – szubjektív reakciók.

Ám a van és az érzelem elfedi előlünk a projektumot, a céltudatban megnyilvánuló folyamatosságot, legemberibb sajátosságunk e meghatározó mozzanatát. Diszkurzív intellektusunkból kimosódik a projektum megvalósításába vetett hit is. És akkor itt állunk kifosztottan, a fák, a kövek, a házak, a hagymák birodalmában. És ilyenkor nyugodtan álmélkodhatunk a természet és a civilizáció csodáit átfogó elménk láttán, ahogy ezt La Mettrie oly bájosan tette az Ember mint növény című értekezésében; „Nincs olyan nyomorúságos és silány kinézésű állat – írja filozófusunk –, amelynek látványa ne csökkentené egy filozófus hiúságát. Ha a véletlen fel is helyezett bennünket a skála tetőfokára, gondoljuk meg, hogy egy semmiséggel több vagy kevesebb az agyban, ahol minden ember lelke van, a mélybe taszíthat bennünket”.

Felülkerekedni a diszkurzív intellektus esetlegességén, és felmérni a világot, megragadni a folyamatot a folyamat révén és a ráció felé indulni; ez a feladat. Eszközünk erre itt, ebben a körben, az esszé. És ha valaki azt kérdezné, miért éppen az esszé, miért nem inkább a fogalom a maga tisztaságában, vagy éppen a matematika, akkor azt mondhatnók, hogy a fogalom vagy a szimbólum éppen azt takarhatja el előlünk, amit keresünk: a konkrét létezés értelmét. Mert a ráció tiszta eszközeiből az életet csak levezetni lehet, ám a mi életünk nem deduktív élet, nem az elméleti rendszer következménye, hanem maga az önmagát termelő és pusztító, az önmagát teremtő élet.

Az esszéírás: kiindulást jelent abból, ami van, bármilyen is legyen a létezők formája. Ürügy lehet számára az egyszerű, banális tény, de a tényként kezelt kiüresedett fogalom is. Túl a kiindulóponton már belemerülünk az esszé mágiájába: váratlanul összekapcsolódnak az eddig távolinak tetsző tények, az eddig egységesnek hitt fogalomból új meg új fogalmak válnak ki, minden szilárdnak látott dologról kiderül, hogy olyan, mint Herakleitosz napja: mindennap új.

A kapcsolódás és a szétválás, az összefüggések feltárulkozása a folyamatot sugallja, az eleven élet lüktetését idézi, és ezzel az esszé fogalmiságát érzéki és érzelmi izzásba hozza. A fogalom most önmagának örül, az élet látványának, örömét, dühét nem az esetleges pszichológiai reakciók okozzák, hanem a levés látványa. Nem érvényes reánk többé az a megállapítás, amit ugyancsak Herakleitosz tett az adottságokban gyökeret eresztett emberről: hogy az ilyen emberek nem tudnak se hallgatni, se beszélni. Az esszéírás talán megtanít bennünket beszélni, vagy ami nem kevésbé fontos, megtanít bennünket hallgatni a számunkra hozzáférhetetlen dolgokról vagy azokról, amelyeket nem ismerünk. És már ez is haszon, mert ha a köznapi gondolkodás útjáról a ráció mellékösvényére térünk, akkor is jó az, ha az utat-nem-keresők szóözönében felismerjük a piac ködképének számunkra elfogadhatatlan megnyilatkozását.

Az esszéírás – állásfoglalás; több értelemben is az. Állásfoglalás a dolgokkal szemben vagy a dolgok mellett, állásfoglalás a ráció nevében a diszkurzív intellektus renyhesége ellen, állásfoglalás a telítettség nevében az üresség, a laposság, a banalitásból áradó unalommal szemben.

Körünk feladata az, hogy értelmeset mondjunk, és azt szépen mondjuk, s ha ez nem lealacsonyító, akkor még érdekesen is. És hogy az elmondott értelmes és szép filozófiai igazságtartalmán vitatkozzunk. Hiszen ez az esszé léte: elhangzik, vagy elolvassák a szöveget, és ez a szöveg akkor válik esszévé, ha a fejekben elindítja a felülkerekedés folyamatát. Az esszé élete nem az esszé elsajátítása, hanem a továbbgondolás. Vitatkozzunk hát, mert az érvelésből valami új születik: a vita is lehet dialektika.

Megjelent A Hét II. évfolyama 22. számában, 1971. május 28-án.