127 Önképzőkör

olvasmány

Megjegyzések a fenntartható fejlődés fogalmához

A fenntartható fejlődés alapkérdései címmel Tóth I. János, a Szegedi Tudományegyetem docense tartott előadást a BBTE Magyar Filozófiai Intézetében 2017. december 7-én. Tóth tézise szerint bár a gazdasági növekedés mint mennyiségi dimenzió véges, a fejlődés mint minőségi aspektus végtelen, és ennek jövője úgy gazdaságtani, mint etikai problematizálás tárgya kell legyen. Az előadáson (és az azt követő beszélgetésen) elhangzottakról itt olvashattok egy nagyon jó összefoglalót. Ez alkalommal két kritikai megfontolást fűznénk az előadáshoz, amelyben reflektálnánk mindkét fent említett szempontra, kissé tovább is gondolva ezeket.

Ez egyúttal felétek is felhívás: ha ti is hozzászólnátok a témához, küldjetek szöveget Facebookon vagy a 127onkepzokor@gmail.com címen, és mi közöljük a blogon.

Amint az Tóth I. János előadásában elhangzott, a fenntartható fejlődés két (elsősorban politikai, mintsem filozófiai) definíciója két etikai kérdésfelvetésnek feleltethető meg, és egy működőképes definíció ezek szintéziséből vezethető le. Az első definíció Gro Harlem Brundtland nevéhez köthető, aki szerint „a fenntartható fejlődés a fejlődés egy olyan formája, amely a jelen igényeinek kielégítése mellett nem fosztja meg a jövő generációit a saját szükségleteik kielégítésének lehetőségéről”. Herman Daly definíciója szerint pedig „a fenntartható fejlődés a folyamatos társadalmi jólét elérése anélkül, hogy az ökológiai eltartó képességünket meghaladóan növekednénk.”

Ezekhez a definíciókhoz két etikai megközelítés kapcsolható: egyrészt Kant kategorikus imperatívusza, amley kimondja, „cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesülhessen.” Másrészt Hans Jonas fogalmaz meg egy etikai maximát: „cselekedj úgy, hogy cselekedeteid hatásai egyszersmind összeegyeztethetőek legyenek az emberi élet földi fennmaradásával.”

A fenntartható fejlődés ezen maximákból való levezetése egyszerre univerzalizál és individualizál, a felelősséget az egyéni emberre helyezi anélkül, hogy rákérdezne ember és környezet viszonyára. Kant kategorikus imperatívusza a következőképpen hosszabítható meg: „cselekedj úgy, hogy az emberséget mind magadban, mind mindenki más személyében mindenkor mint célt is, sohasem mint pusztán eszközt használd.”

A kategorikus imperatívusz a fenntartható fejlődésre való alkalmazása azonban nem az emberi életet, hanem a környezetet instrumentalizálja. A környezet, és vele együtt a természet, a föld, a nonhumán stb. gazdaságtanilag mérhetővé válik, az emberi élet minőségi növekedése a természeti erőforrások mennyiségi hozzáférhetőségétől válik függővé. Az etikai parancs viszont az emberi élet fenntartására vonatkozik, a természet/környezet így nem képezi etikai kérdés tárgyát, és ebben az összefüggésben nem világos, hogy a kanti maxima szerinti emberi cselekvés mire irányul, vagy mire kell irányulnia, akár pozitív, akár negatív értelemben. A fenntartható fejlődés alapvetéseinek etikai parancsokra való levezetése tehát akkor válik problémássá, amikor az emberi cselekvést a környezettől való összefüggésen kívül gondolja el, és így kiüresíti tartalmától.

De hogyan lehet túllépni egy ilyen jellegű, antropocentrikus és individualizáló logika korlátain? Milyen etikai kérdésen keresztül lehet megközelíteni ember és környezet viszonyát úgy, hogy egyik felet sem tesszük eszközzé ebben a viszonyban? Vagy, másképp feltéve a kérdést, hogyan lehet az emberi cselekvésre vonatkozó etikai parancsokat alkotni úgy, hogy figyelembe vesszük az emberi élet és természet relacionalitását?

Egy megoldás lehet a hierarchizáló antropocentrizmusból való kilépésre Aldo Leopold föld-etikája, melyre az előadás utáni beszélgetésben/vitában is történt utalás. Leopold Föld-etika (The Land Ethics) c. esszéje 1949-es, The Sand County Almanac c. könyvében jelent meg. Leopold az etika következő kiterjesztését javasolja:

1. a morális közösségnek magában kell foglalnia a talajt, a vizet, a növényeket, állatokat, azaz mindent, amit Leopold „föld” gyűjtőnév alatt határoz meg
2.       az emberre mint homo sapiens-re nem hódítóként, hanem a föld-közösség tagjaként kell tekinteni
3.       morálisan csak azzal kapcsolatban cselekedhetünk, amit látunk, érzünk, értünk, szeretünk, tisztelünk, csodálunk, vagy valamilyen értelemben hiszünk benne
4.       a cselekvés akkor helyes, ha megőrzi a biológiai közösség integritását, stabilitását és szépségét; helytelen, ha másként tesz

A 4. pontot tartják Leopold morális maximájának, és az etikának ezen kiterjesztése az, amely utat enged ember és környezet viszonyának etikai elgondolásához. Bár Leopold föld-etikája értelmezhető pusztán az etikai közösség kiterjesztéseként, sok ökofeminista gondolkodó számára kiindulópontként szolgál az antropocentrikus etikát felváltó megfontolások számára.

Az ökofeminizmus általában véve abban haladja meg a Leopold-féle föld-etikát, hogy ember és környezet viszonyát más meghatározó társadalmi egyenlőtlenségi struktúrákkal összekapcsolva gondolja el. Együtt problematizálja a patriarchális berendezkedés, kapitalizmus, környezetszennyezés stb. által előidézett elnyomást, pusztítást úgy, hogy az embert és nonhumánt egyazon etikai közösség tagjaként kezeli, morális maximák helyett viszont az etikai viszonyokat úgy közelíti meg, mint amik – viszonyokként.

A következőkben röviden vázolom az ökofeminizmus alapvetéseit, bár inkább arra szentelnék több figyelmet, hogy milyen jellemzők mentén körvonalazódik egy (semmiképp sem homogén vagy monolitikus) ökofeminista etika. Az ökofeminizmus központjában azon implicit hierarchia felismerése és kritikája áll, amely természet és kultúra (és ennek összefüggésében természet és kapitalizmus) között tételeződik. Ebben az értelemben a nők a patriarchális berendezkedés általi elnyomása nemcsak analóg, hanem szoros összefüggésben van a természet kizsákmányolásával, amely a kapitalista fejlődés, illetve a kultúrának a természet fölé való értékelésének következménye.

Az ökofeminizmus szerint tehát egy olyan hierarchiai viszony áll fenn, melyben a nő a természetivel, a férfi pedig a kultúrával lesz összekapcsolva, azonosítva, és ebben az összefüggésben kölcsönösen leértékelődik, elnyomás alá kerül, instrumentalizálódik atermészeti és a nő. Az ökofeminizmus feladata, hogy megvilágítsa és leépítse azokat a bináris, hierarchikus logikán alapuló egyenlőtlen viszonyokat, amelyekben a nőiség, testiség a természetivel, a férfi pedig az értelemmel, racionalitással, kultúrával azonosul, és hogy ezzel egyidőben kritikusan reflektáljon az ember és természet közötti hierarchikus viszonyra. Ebben az elgondolásban a nők emancipációja nem lehetséges anélkül, hogy meg ne kérdőjeleznénk a természettel, környezettel való viszonyunkat is.

Ökofeminista megközelítésben ember és természet viszonya eredendően etikai viszony, amely viszont nem meríthető ki általános/univerzális etikai maximák alkalmazásával. Az ökofeminista etika alapjai tehát viszonylag lazán szerveződnek, és sokkal inkább az etikai viszony megragadására, körvonalazására törekednek, mint általános parancsok felállítására. Ezen etika alapjai a Carol Gilligan nevéhez köthető törődésetika elveiből merítenek, a törődés fogalmát viszont kiterjesztik az emberi kapcsolatokon túlra, a nonhumánnal való viszonyra is.

Egy ilyen, ökofeminista törődésközpontú etika egyik jellemzője tehát a kultúra-természet, férfi-nő, racionális-testi stb. dualizmusok meghaladása, mely által önmagunkat mint a környezetünkkel szoros kapcsolatban álló lényeket érthetjük meg. Egy másik jellemző, ebből következően, a törődés fogalmának kiterjesztése az által a felismerés által, hogy relációs lényekként létezünk környezetünkben: a törődés egyszerre vonatkozik önmagunkra, embertársainkra (ebbe beleérthetjük a jövő generációkat is), de az antropocentrizmust meghaladva a környezetünkre, a természetre is. Harmadrészt pedig az ökofeminista etikához tartozik az a felismerés, hogy maga az etika is inkluzív és kontextuális (kellene legyen). Teret kell engedi tehát olyan történeteknek, narratíváknak, melyek a domináns disukurzusban nem kaptak helyet, figyelembe kell venni a történeti, társadalmi, földrajzi kontextusokat. Bár ez a felismerés közelít a fenntartható fejlődés szubszidiáris elgondolásához, ezzel egyidőben túl is mutat ezen: nincs egy objektív, semleges morális nézőpont, melyből kiadható egy minden problémára gyógyír morális parancs.

ii.

A fenntartható fejlődés kérdése elválaszthatatlan a kapitalista árutermelés kérdésétől. Mivel a fenntartható fejlődés gondolatának kiindulópontja a jelenlegi gazdasági („emberi”) tevékenység környezetünkre gyakorolt káros hatása, végeredményben bármilyen, a fenntarthatóságot megcélzó elgondolás, legyen az gyakorlati, vagy elméleti (valóság, vagy idea) arra kell irányuljon, hogy megértse a jelenlegi termelési mód kártékonyságának okát. Ehhez persze a kapitalista árutermelést kell górcső alá venni. Szerencsénkre már foglalkoztak behatóan ezzel a kérdéssel, nem maradtunk magunkra.

A marxi meghatározás szerint egy árunak két értékét különíthetjük el: a használati és a csereértéket. A használati érték egy adott dolog konkrét felhasználhatóságával kapcsolatos, mértéke az ember (s emellett önmaga, mint különös létező). A csereérték egy áru elcserélhetőségét jelenti, s így mértéke a másik áru, egészen pontosan az egyetemes áru, a pénz. A pénz lényege, hogy felcserélhetővé teszi az árukat, mivel közös nevezőre hozza őket (x db tojás = y kiló liszt = z mennyiségű pénz); ezzel viszont a konkrét, különös létezőket, a maguk különleges lényegétől eltekintve egy absztrakt, egylényegű mértékkel méri, vagyis egymástól minőségileg különböző dolgokat mennyiségileg különböztet meg. Ez az absztrakció viszont nem olyan, mint például „a fa” absztrakciója, lévén, hogy az emberi termelő tevékenységet szervezi. Ez a következővel magyarázható: miképpen egy árunak kétfajta értéke van, az árut létrehozó emberi tevékenységének, a munkának is két fajtáját különíthetjük el: a használati értéket termelő konkrét munkát és a csereértéket (végeredményben pénzt) termelő absztrakt munkát. Amíg az emberi társadalom termelő tevékenysége saját szükségleteinek kielégítésére irányul, az árucsere nem meghatározó jellegű, ugyanis csak a termelés szerény többlete kerül elcserélésre, s így az ilyen termelési mód keretein belül végzett munka konkrét munka. A kapitalizmusban viszont ez megváltozik: a termelés célja a csereérték termelése lesz, az árunak, nem mint különös, használati értéket (az önmaga és az ember közötti viszonyt) képviselő dolognak létrehozása, hanem az árunak, mint a csereérték absztrakcióját megtestesítő dolognak termelése. A kapitalista termelés egy absztrakció termelése, nem minőségileg, hanem mennyiségileg meghatározott termelés; a benne elvégzett munka pedig absztrakt munka, az értéket, mint értéket termelő munka.

A kapitalizmus története során az árutermelésnek (ha úgy tetszik: értéktermelésnek) két áldozatát (a drámai megfogalmazástól megkérjük az olvasót, tekintsen el) kell megjegyeznünk: az embert, és a természetet (a mi maradt még? kérdésre itt nem próbálunk választ adni). A természet az érték termelésének anyagi oldalát biztosítja, ugyanis a pénz, bármennyire is „szeretné”, nem tud anyagi (pontosabban érzéki) képviselőjétől függetlenül értékesülni. Az áru létrejöttéhez viszont szükséges az emberi munka, mint absztrakt munka, mely csak járulékosan az emberi világot formáló erő, elsődlegesen ugyanis az értéket termelő tevékenység. A kapitalista termelési mód tehát önmaga fenntartása céljából az emberi és a természeti szférát aknázza, zsákmányolja ki, ezek alkotják materiális alapjait. Ez a folyamat az emberi tevékenység, az emberi élet, és a természeti létezők pénzre váltásának, pénzzé formálásának folyamata.

A fenntartható termelés Tóth által bemutatott megközelítése ezen két szféra közül csupán az egyikkel foglalkozik: véges természeti erőforrásokkal nem lehetséges végtelen növekedés. Viszont a kapitalizmus nem kielégítő megfigyelése miatt hiba csúszik ebbe a gondolatmenetbe. Ez a hiba az a feltételezés, hogy a természeti erőforrások felelősségteljes használata, vagyis, hogy ezeket az erőforrásokat végességükben meghatározottként kezeljük, ahhoz vezet, hogy a mennyiségileg meghatározott növekedést a minőségileg meghatározott fejlődés váltsa fel. Viszont amint azt vázlatosan megmutattuk, a kapitalista termelésmód eleve mennyiségileg meghatározott.

Mit is jelent tehát ezen gondolatmenet végkimenetele? Az ökológiailag felelősségteljes kapitalizmus (egy fenntartható és dinamikus termelési mód) két dolgot foglal magában: 1. a természeti erőforrások kizsákmányolásának megszüntetését, vagyis a természet pénzzé alakításának megszüntetését és 2. a kapitalizmus működési elveinek érintetlenül hagyását. És mivel az öko-kapitalizmus még mindig kapitalizmus, az emberi termelő tevékenység még mindig a csereértékre irányul, a cél még mindig az értéktöbblet elérése, viszont a természeti erőforrások híján ezen folyamat egyetlen „nyersanyaga” az emberi munka marad. Az érték végtelen termelésének, a pénz kielégíthetetlen gyarapodásának egyetlen tűzifája marad: maga az ember. Mindaz az intenzitás, amivel eddig az érték önmagává őrölte az embert és a világot, ettől kezdve már csak az embert fogja morzsolni, amíg maga is teljesen pénzzé nem lesz. (Természetesen az nem baj, hogy a természet „megmenekül”. De magunkról, úgy tűnik, ismét megfeledkeztünk.) Ez a kapitalizmus nem ökológiai formájában is elkerülhetetlen (vég)állomás, az ökológiai megfontolások kapitalista alkalmazásával „csak” rohamosabban közeledünk hozzá. Ez nem utópia. Ez nem megoldás. Ez a pokol, átfestve. Tiszta levegő, napelemek, szarvasmarhacsordák az alföldön és lassan aszalódó emberek, akik addig szívják ki saját lényegüket magukból az érték számára, amíg már semmi más nem marad, csak pénz által mozgatott vázak. Ha pedig felismerjük, hogy a környezet nem viseli el a dolgok jelenlegi (!) rendjét, illő volna észrevennünk saját fuldoklásunk is.

Bíró Noémi, Szilágyi Botond

Olvass tovább Szólj hozzá