Ennyi hiszti egy alt-pofonért...

Donald Trump 45. amerikai elnök beiktatásának napján Richard Spencer dísznáci számára felettébb (a hozzáértők számára kevésbé)  meglepő helyzetbe keveredett. Történt ugyanis, hogy a CNN számára készülő interjú közben valaki odalépett hozzá és egy ökölcsapásban, urambocsá, alt-pofonban részesítette. Ez igencsak nagy hullámokat kavart a média minden területén, boldog boldogtalan megnyilvánult a csúcsliberálistól (peak liberal) a kommunistán, anarchistán keresztül a neonáciig, bocsánat: alt-jobbig. Lássuk még egyszer:

Az egyik legvitatottabb kérdés lett az utóbbi héten, hogy legitim-e „pofán verni” egy nácit? Mielőtt rátérnék a lényegre, fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy tévedés úgy eufemizálni a kérdést, hogy „legitim-e megütni valakit, akivel nem értünk egyet?”, ugyanis ez elmaszatolja a konkrét helyzet súlyát. Richard Spencer nem egy akárki, akivel nem értünk egyet – vagy épp igen, de az problémás. Richard Spencer mára már eltávolított, de az interneten szerencsére fennmaradt cikkében olyan „kérdésekkel” foglalkozott, mint hogy „mit kellene kezdeni Amerika fekete lakosságával”[sic], illetve olyan ajánlatokat tett, hogy „csendes népirtással kell megakadályozni az európai kultúra lerombolását.”[sic]

A Vice Randy Cohen etika szakértővel készített egy rövid interjút, annak ellenére, hogy hasonló álláspontért, de mélyebben elővezetve megkérdezhették volna egy korábbi alanyukat is. Cohen érvelésében több probléma is felmerül, azonban azért válaszottam a vele készült villáminterjút, mert tökéletesen elővezeti mindazokat a pontokat, amelyek legitimálják a Spencer-féle alakok további víg tevékenységét ahelyett, hogy aktívan tennének ellene. Ahogy az ember várná, az önbeteljesítő extrém pacifizmus mintapéldája az interjú.

Az első kérdés természetesen az, hogy oké-e pofánverni egy Spencer-kaliberű alakot, amire Cohen válasza az, hogy nem, ám sokkal érdekesebb az, amire hivatkozik: ugyanis a civil társadalomban, elmondása szerint, ennek nincs helye. Az embernek minimális történelmi ismerete kell legyen ahhoz, hogy lássa, hogy a náci ideológiával sosem ment senki emmire békés tüntetéssel, semelyik ideológia represszív torzulásával szemben sem. Gandhi is csak adott mértékben és helyzetben volt erőszakellenes, mert hát ő szokott lenni az első ellenpélda, a probléma azonban az, hogy nem jó példa, vagy legalábbis leegyszerűsített példa. Érdemes megnézni, hogy mi történt akkor, amikor a klasszikus nácizmussal szemben két német ellenvélemény felszólalt: sajnos és szerencsére máig ismerjük Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht nevét, mert a náciellenes ellenállás mártírjaivá váltak. Cohen érvelése két oldalról is problémás: egyrészt azért, mert nem veszi észre, hogy a múlt század elején is és most is a Spencer-féle nácik pontoan a civil társadalom túlzott pacifizmusa és tétlensége segítségével építették le a jogállamot, amire a Cohen-féle liberálisok mindig hivatkoznak, másrészt pedig azért, mert a „civil társadalom”, mint a kulturális hegemónia egyik központi fogalma pontosan maga is represszív államtechnikaként működik, amikor az állam önmagával szemben minden nézeteltérést a civil társadalom elleni támadásként érzékel és ennek segítségével tartja sorban az embereket. Nehogy már túl sokat lázadoznának.

Ugyanakkor a fentebb részletezett tévedésbe is beleesik Cohen, amikor Spencerben mindössze olyasvalakit lát, akinek eltér a véleménye adott másik csoporttól és nem látja azt a veszélyt, amelynek a Cohen és társai általi banalizálásval Spencer vígan  és hálásanvisszaél, hogy továbbra is gond nélkül végezze tevékenységét. Ezt tovább fokozza Cohen azzal, amikor azt mondja, hogy rátámadni valakire, mint olyan morálisan elítélendő, ami tökéletesen mutatja etikai gondolkodásának abszolutisztikus jellegét, ami megmosolyogtató azok után, hogy elvileg ez ellen beszél. A klasszikus troli problémát véve alapul: ha nem húzod meg a kart, a „csúnya, radikális bácsi” nem veri pofán a nácit, aki aztán megy és megver öt különböző menekültet, azonban, ha meghúzod a kart, a csúnya, radikális bácsi pofán veri a nácit, így az legfeljebb hazamegy, legalább aznap, azonban egy New York Times rovatszerkesztő ír rólad egy elítélő cikket, hogy gátoltad a nácit cselekvésszabadságában. Mit teszel?

Csúcsliberális körökben iszonyat ellenérzést vált ki az erőszak témája, méginkább a politikai erőszaké, de ne feledjük, hogy az erőszakkal önvédekezőleg fellépni noha egy másik formája, de erőszak. Ennek következtében az (ön)védelem is elítélendő-e? Ha látom, hogy meg akar valaki erőszakolni egy nőt és eszémletlenre fojtom egy hátsó pusztja fojtással, erőszakos voltam, de a konkrét helyzetben mit kellett volna tennem? Meg kellett volna várnom, amíg megteszi és csak akkor lett volna legitim a tettem? Tényleg úgy gondoljuk, hogy egy erőszakoló hallgatni fog a szép szóra? Nyilvánvaló, hogy megpróbálom – lehet elszalad – de ha nem, nem lesznek álmatlan éjszakáim a neki okozott kellemetlenségek miatt. Ha az ember egy picit is kinéz abból az állami boldogságideológiából, amibe belenevelik (család, szerelem, gazdagság stb.), könnyen ráböbbenhet, hogy „az erőszak sosem és semmilyen esetben nem legitim” nézete még csak véletlenül sem állja ki a lehetséges konkrét esetek töredékének sem a próbáját. Már csak azért sem, mert, ha az erőszak semmilyen formája nem legitim, akkor a drága jogállamtól is elvitatjuk az erőszakmonopóliumot.

Ugyanígy, ha minden lehetséges eszközzel megakadályozok valakit, hogy beszéljen, mert tudom, hogy nagy valószínűséggel tömeggyilkosságra szólít fel, hiszen már volt rá precedens – és a szó Spencer esetében már rég nem működik – mert épp nincs kedvem megvárni, amíg a hozzá hasonló neonácik ismét vérbe borítják a világot, akkor jogos-e a fellépésem? Az már egy másik komolyabb téma, hogy a Spencer-féle nácik bármikor, amikor hatalmon voltak mennyire is voltak nyitottak az ellenvéleménnyel folytatott diskurzusra: a fentebb felvillantott Luxemburg/Liebknecht páros csak egy példa, lehetne még sorolni.

George Grosz (1893 - 1959) grafikája. A militarista, a kapitalista, a bíró és a klérus egy követ fúj.

Spencer vajon miért lepődött meg, hogy pofánverték, amikor épp radikális politikával foglalkozott? Nem hinném, hogy amikor Malcolm X belépett a radikális politikai szintérre meglepődött az őt ért szóbéli és sokszor fizikai támadásoktól. Teljes mértékben fel volt arra készülve, hogy erőszakosak lehetnek vele szemben, ahogy arra is, hogy Spencer egy előfutára, és feltehetőleg példaképe egy nyilvános találkozón „el a kezekkel a zsebemből, n****r!” felkiáltással lelőheti. Ahogy történt is. Mit mondjak, Spencer még olcsón megúszta. Ha köztérre mész azok után, hogy népcsoportok elleni szisztematikus mészárlást helyezel kilátásba, ne lepődj meg, hogy azt kapod, amit bőven megérdemelsz. Mondom ezt úgy, hogy minden propaganda ellenére Malcolm X sosem tett ilyen kijelentést. Ráadásul még iszlamista sem volt, csak jelenleg igen kifizetődő minden iszlám hitűt iszlamistának bélyegezni, ahogy az is, hogy az anti-rasszizmust „fehér népirtásnak” mondani, dehát a post-truth és az „alternatív tények” világában élünk.

Cohen azzal a klisével folytatja, hogy ha erőszakot alkalmazunk olyan ellen, aki erőszakra buzdít fel, akkor magunk sem vagyunk jobbak nála, ami az egyik leginkább hamisan moralizáló ideológia. A klisé egy másik megfogalmazása az, hogy „ha egy fasisztával szemben erőszakot alkalmazol, magad is fasiszta vagy”, ami ugyancsak tévedés. Spencer-t én is pofán vágnám, de attól még nem vagyok fasiszta. Már csak azért sem, mert nem a fasizmusnak, mint politikai ideológiának egyedül a jellemzője esetlegesen a politikai erőszak, az eltérés mindössze arányokban, mértékekben és célokban van. Ha azzal, hogy Spencer-t pofán verjük, megakadályozható az, hogy tömeggyilkosságra buzdítson, és így esetleg elkerüljük az ilyen vélemények kritikus tömeget való elérését és megvalósulását, a neki kiszórt alt-pofon szinte etikai kötelességgé minősül át. Ennek működése abban is látható, hogy az eset után épp arra panaszkodott, hogy ha fél kimenni az utcára, akkor nem tud tömegmozgalmat építeni és ha nem tud tömegmozgalmat építeni, akkor nem tudják elérni a céljaikat. Ismereve ez utóbbiakat, ez pont jó felállás így.

Bárki bármilyen politikai ideológia követőjének tartja magát, tökéletesen felelősséget kell vállalnia ennek következményeiért. A konkrét helyzetre levezetve ez azt jelenti, hogy Spencer olyan neonáciként, aki egy egész néptömeg kiirtására tett ajánlatot többé nem rendelkezik azzal a joggal, hogy ő kérjen közösségi védelmet, vagy annak a közösségnek a védelmét, amely közösséget vállal vele. Egyszerűen nem működik az, hogy felvetjük egy közösség kiirtásának szükségességét, de a mi közösségünk az szent és sérthetetlen – még akkor sem, ha minden neonáci és enyhébb jobboldali/konzervatív többség így is gondolja.

Cohen azt veti fel, hogy van egy fordulópont a beszéd és az arra válaszként érkező cselekedet között, ám arra ott van a törvényes keret, ott van a jogállam, amivel mindössze az a probléma, hogy Spencer explicit népirtásról beszélt és mi van akkor, ha az a többé vagy kevésbé jogállam Spencernek kedvez? Az utóbbi években az amerikai, canadai, braziliai rendőrség szisztematikus rasszizmusa tökéletes példája mindennek. Ha a törvény nem a repressziónak áldozatul eső kisebbség oldalára áll, hanem a Spencerhez hasonló neonácikéra, akik most Trump segédletével egészen a Fehér Házig jutottak – első számú példa: Steve Bannon a Milo Yiannopoulos-t is futtató szélsőjobbos Breitbart szennylap ma már ex-főszerkesztője, aki Trump főtanácsadója lett – legitimen felvethető, hogy közösségi és egyéni önvédelemként az erőszak igenis elfogadható. Csúcsliberális társaink ekkor is nemet szoktak mondani, ami annál is inkább visszás, hogy a Spencer és a hozzá hasonlók kettős mércéje éppen úgy szól, hogy amikor ők a kárvallottak, nyafognak a jogállamért, azonban ha az másokat véd velük szemben, akkor már egyből nincs annyira ínyükre az a bizonyos jogállam.

"Az agymosás házhoz jön", a Szituacionista Internacionálé plakátja, 1968

Cohen egyébként felemlegeti a hatvanas évekből Martin Luther King békeorientált mozgalmát, de elfelejt ugyanabból az évtizedből egy legalább annyira fontos európai lázadást megemlíteni. Ez pedig 1968 májusa, amikor Európa-szerte robbantak ki számtalan célú és formájú egyenjogúsági mozgalmak a diákoktól kezdve egészen a munkásosztályon keresztül az intellektuális rétegig terjedő résztvevőkkel. Csak ezek radikálisan baloldali mozgalmak voltak, az meg nem fekszik a mai világ és Cohen poszt-ideologikus vágyálmának, azonban kár eltussolni, hogy King elkötelezett szocialista volt, akit ironikus módon épp 1968-ban orgyilkoltak meg. A legjobb példa az európai radikálisokra Alain Badiou filozófus, aki tanárként kivezényelte a vele egyetértő diákokat az egyetemről és elvitte munkásközösségekbe, elbarikádolt gyárakba aktivizálni magukat úgy tettekben, mint a munkásokkal folytatott aktív vitákban és beszélgetésekben. A Societé Politique berkeiben mai napig, nyolcvan évesen is folytat hasonló aktivista tevékenységet Párizsban és környékén.

Ezzel szemben amikor a Raed Arafat körül kirobbant kormányellenes lázadások folytak, a társadalomtudomány szakra járó csoporttársaimnak meg minimális százalékát is alig lehetett meggyőzni, hogy legalább megnézzék, hogy mi történik. Ami azért is szomorú, mert a 68-as események számos diáklázadással és épületfoglalással kezdődtek. Természetesen 1968-ban is megvoltak a Roger Scrutonok, akik a mozgalomban mindössze lázadozó és randalírozó csőcseléket láttak, de ez elkerülhetetlen: a hegemón ideológia képviselője mindig csak úgy letekint az okafogyott morális magas lóról, amely egyébként társadalmi privilégiumainak összessége. Így pedig természetesen gyanúval figyel bármit, ami veszélyezteti jólétét és kényelmét, nem hogy egyenesen a legitimitását. De Scruton legalább megérdemli a vitát és többek közt azért, mert sosem szólított fel népirtásra, pedig nem kevés sebesüléssel fizető összecsapás volt az a május. Igen, erőszak. Elvett valamit a mozgalom eszmei értékéből? Távolról sem, sőt: megtette a szükséges lépést a célirányosság fele, ugyanis annyira naivak nem lehetünk, épp 2017-ben, hogy elvárjuk a vezető politikai rétegtől, hogy majd jószántukból lemondanak egyértelmű előnyeikről.

Ez a másik probléma az extrém pacifizmussal. A pacifizmus és a civil társadalom fogalmak ilyetén használata a par excellence ideológia egy magát poszt-ideologikusnak beállító korban. Ugyanis, amikor egy közösség kiirtása vagy az erre felbújtó akár erőszakos elhallgattatása kapcsán merül fel a békére, türelemre és civil társadalomra való hivatkozás, voltaképp ennyi hangzik el: „Hát, lehet titeket meg akarnak semmisíteni, de ti is és támogatóitok is maradjatok csak csendben és tűrjétek bármi is legyen a sorsotok. Ne akarjátok megelőzni azt, mert akkor nekünk, a domináns ideológia és társadalmi osztály tagjainak rossz lesz – és akkor mindenkinek rossz lesz, még nektek is!” Számtalan példája volt ennek a történelem során. A helóták csak ne lázadozzanak, mert az rossz Spártának. Dózsa György csak üljön az ólban, ahová szánták „a büdös parasztjaival együtt”. A nők ne akarjanak jogokat, mert az rossz a férfitársadalomnak. A zsidók takarodjanak az országból, mert övék a média, a pénz és minden. Az 56-osok is mit mind pattogtak? A lényeg: akiknek a kiirtását helyezik kilátásba, azok ne tegyenek semmit ez ellen. Az ilyet támogató ember, ha párszáz évvel ezelőtt élt volna, a rabszolgaság mellett tette volna le a voksát, csak hogy fennmaradjon a béke, a türelem és a civil vagy akármilyen társadalom. Csak nehogy az épp fennálló rendszeren kívül kelljen gondolkodjon. A saját privilégiumain kívül, míg másnak betevő is alig jut, dehát egy inherensen szegénység- és szegényellenes rendszerben is csakis az utóbbi hibája, hogy nem kulizott vagy épp csalt eleget.

Kifejezetten felnézek Slavoj Žižekre, még akkor is, ha pont ebben a kérdésben eltér a véleményünk. A Qaurtz számára adott villáminterjúban azt fejtegeti, hogy a Spencerrel és a hozzá hasonlókkal szembeni legjobb bánásmód, hogy még csak észre sem veszed, még csak emberszámba sem veszed, de sajnos ez pont az ő részéről egy hatalmas tévedés. Ugyanis amíg elfordítod a fejed, ezek félholtra püfölnek valakit, aki nekik nem ilyen vagy olyan okból megvetendő. Nekem sokkal szimpatikusabb az a Žižek, aki a Violence című könyvében még teljesen precízen különbséget tudott tenni erőszakformák között (konkrét, szimbolikus, állami, forradalmi, támadó, önvédelmi stb.), amelyek kontextusuktól és prezentált helyzetüktől függően különböző módon ítélhetőek meg, elkerülve a sematikus és iszonyatosan reflektálatlan zéró tolerancia elképzelést. Erőszak és zéró tolerancia, milyen ízes így egymás mellett ez a kettő.

Talán nem az egyetlen lehetőség a Spencerrel és társaival szembeni küzdelemre az, hogy az ember felveszi a kesztyűt, feltűri az ing ujját és esetleg olyat is tesz, amitől talán maga is rosszul fogja érezni magát akár hátramaradó egész életére is, de ezt mindenképp bele kell számítania a lehetőségek halmazába, minél radikálisabb, minél militánsabb, annál inkább. Persze miután meggyőződött, hogy az illetővel a szép szó nem megy, de a népirtásra való felszólítás már nagyon rég és nagyon messze nem a szép szó kategóriája. Ennél már csak egy gyomorforgatóbb lehetőség maradt: amikor domináns társadalmi pozícióból a kiirtandókat béketűrésre utasítjuk a népirtást szándékolók szólásszabadsági jogának védelme érdekében.