Lehet a hermeneutika társadalomkritika?

Dr. Nyírő Miklós

Azt hiszem, érdemes beszámolni legalább egy előadásról a háromból, amit Dr. Nyírő Miklós tartott nálunk. A közönség nem volt se túl nagy, se túl kicsi, se túl lelkes, se túl közömbös. Pedig valahogy felkészültem, hogy vagy senki sem lesz ott (kit érdekel a hermeneutika a nagy társadalomkritikai trend közepén?), vagy nagyon sokan leszünk (hiszen végső soron mégiscsak társadalomkritikáról lesz szó). 

A Hermeneutika mint társadalomkritikai paradigmaváltás c. előadás azzal kezdődött, hogy Nyírő tisztázta a mondanivalója keretét, irányát. Azaz, hogy most nem „a” hermeneutika társadalomkritikájáról (vagy annak lehetőségéről) lesz szó, hanem arról a filozófiai, eszmetörténeti kontextusról, amelyben a hermeneutika igenis lehet egy új (vagy más) kritikai paradigma.

De persze ez első ránézésre nem egyértelmű, hiszen a két dolog, amiről szó van – a demokratikus politikai berendezkedési forma ill. a filozófiai hermeneutika – egymással szembenálló fogalmak. Hiszen a demokrácia egy esetleges történeti képződmény a történelem színpadán, egy gyakorlati, konkrét életet jelöl a társadalomban és a politikában, illetve normatív előíró jellegű diskurzusban van helye. Ezzel szemben a hermeneutika fogalmát többnyire úgy értjük, mint valami apolitikus, univerzális igényű filozófiai-, ontológiai kategóriát,  tehát valami elméleti, teoretikus dolog, és mint ami a fenomenológiából (Husserl, Heidegger) nőtte ki magát, így lényegileg deskriptív. Ahhoz, hogy ezt a szembenálló fogalmi keretet lebontsuk, előbb kontextualizációra van szükség, ahol meghaladjuk ezt a dichotómiát; s egyáltalán: meg kell nyitni a hermeneutikai társadalomkritika kérdését.

A kiindulópont az a belátás, hogy a kortárs demokrácia - mint társadalmi, politikai, gazdasági forma - modern jelenség. A modernitás lényegének pedig első filozófiai szintű kritikáját Hegel filozófiája nyújtja: azaz a modernitás lényege a kritika, vagyis a felvilágosodás, s ez a legtisztább, legkimondottabban, legkonkrétabban Hegel gondolkodásában jelenik meg. Egyből eszembe jutott, hogy várjunk csak, hol van Descartes, Hume, Kant, Herder, de az előadó máris tisztázta: álláspontja szerint Kant és a többiek életművében megjelenik a modernitás, de csak mint ami egyrészt megalkotja a felvilágosodás/modernitás terminológiáját (ész, autonómia, szabadság, tudás, bizonyosság, stb), és a tradíció kritikáját nyújtják, a hagyományok érvényüket vesztik, s nincs mértéke a jövőnek; másrészt ebben az esetben csak megjelenik, tükröződik a modernitás, de ez nem a magvalósult modernitás kritikája. Ezért Hegel a kiindulópont, aki a tényleges modernitást képviseli kritikája által, ez által pedig a modernitás lényege jut érvényre.

Ebből a szempontból a hermeneutika anti-felvilágosodásnak néz ki (Habermas), hiszen nem elég radikálisan kritikai, nem veti el a hatalom minden formáját, a tekintélyt, a hagyományt, s nem áll ki egyértelműen az előítéletek ellen, nem képviseli egyértelműen a racionalitás, az ész felsőbbségét.

De a hermeneutika célja éppen a felvilágosodás „vakfoltjaink” tisztázása – lehet a fenti érv ellen vetni -, vagyis még jobban radikalizálni kívánja a felvilágosodást, egyenesen „felvilágosítani a felvilágosodást”. Ezért a felvilágosodás fénypontjai helyett (ész, ráció, szabadság, szubjektum) annak a homályos, árnyékos vetületeinek kritikáját nyújtja, és fel meri tenni azt a kérdést, hogy ha nem a tradíció a jelen és jövő mértéke, akkor mi? S ebből a szempontból a hermeneutika egy sajátos értelemben igenis modern, felvilágosító, és racionális.

Ugyanakkor azt is érdemes figyelembe venni, hogy a demokráciát több értelemben szoktuk használni. Hiszen van egy formális szűk értelme, mi szerint a demokrácia egy politikai forma, melynek alapja a demokratikus alkotmány, ezt az értelmet nevezhetjük konstitucionizmusnak; továbbá van egy tágabb értelme is, ami szerint a demokrácia az egyenlő politikai-, társadalmi-, gazdasági részvétel lehetősége a polgárok számára, mondhatni az egalitárius eszmében jelenik meg ez az értelem. Fontos viszont, hogy a demokráciának van egy harmadik értelme is, amely olyan összefüggésekben válik megragadhatóvá, mikor a polgárok demokratikussá válásáról beszélünk, az emberek egymáshoz és önmagukhoz való viszonyaikban jelenik meg a demokratikus értékrend. Nos, a hermeneutikának ezzel a harmadik értelemmel van szorosabb kapcsolata, főképpen Gadamer késői korszakában és Richard Rorty életművében.

Az előadó szerint ennek a helyzetnek (demokrácia – társadalomkritika) egyik kiváló elemzője Habermas, aki elég sokat merít a Gadameri hermeneutikából. A két szerző egész életművében vitatkozik egymással, ám ennek a vitának Habermas sokat köszönhet. Ezért Nyírő Miklós Habermas egyik gondolatmenete alapján folytatja az előadást, ami szerint: „mi mind ifjúhegelianusok vagyunk”. De miért és milyen értelemben vagyunk hegeliánusok? Ennek belátásához kicsit visszakanyarodunk Hegelhez.

Hegel

Mint már szó volt róla Hegel filozófiája a modernitás kritikáját valósítja meg. Nagyon tömören megfogalmazva: Hegel filozófiájában a reflexió révén szubjektivitás elve jut érvényre. Amit az előadó a következő idézettel illusztrált: „A szubjektivitás különösségének joga (…), a szubjektív szabadság joga a forduló- és középpont az ókor és a modern között” (Hegel: Jogfilozófia – lehet az idézet nem pontos, nem találom az eredeti helyét). Így tehát a modernitás jellemzője a szubjektivitás, amelyben kulcsszerepet játszik az elidegenedés, a meghamisított identitás. S Hegel felfogásában ezzel a mozzanattal kezdődik a filozófia, amely ezt az ellentmondást hívatott meghaladni.

Ennek első lépése a szubjektivitás partikularitásának a meghaladása, amelyben a szubjektivitás kritikája magából a szubjektivitásból kell kiépüljön, illetve ez kell a szükségszerű alapja legyen. Így a tudomány tárgya az abszolút szubjektum lesz, és ennek a fogalmi konstrukcióját kell megalkotni, amely egy önmagában zárt totalitássá válik. „A reflexió csak akkor ész, (…) ha az abszolútumra vonatkozik; Ebben (…) a rész csak mint az egész abszolútumra való vonatkozás létezik.” Ebben az értelemben, ami ésszerű az a valóságos.

Így a meghasonlott szubjektum nem-ésszerűségének feloldása következtében ésszerűvé válik, és ha ésszerű, akkor nincs helye a kritikának, befejezett, egész, lezárt – vége a történelemnek. Vagyis a szubjektivitás diadalmaskodik az alkotmányos államban, vagy a polgári társadalomban.

Ezzel szemben és ennek kapcsán nőtt ki három irányvonal az európai kultúrában, az egyik egy antihegeliánus vonal és két ifjúhegeliánus vonal, egy radikálisabb, amely a mozgást pártolja, ez a „baloldal”; illetve egy konzervatív irány, amely a maradást képviseli, ez pedig a „jobboldal”.

Marx

Az ilyen értelemben vett baloldal, vagy a radikális mozgás (dialaktikus materializmus) képviselői Karl Marx és Ludwig Andreas Feuerbach. Ők a szerves totalitás képzetéből indulnak ki, amely majd megvalósul egy utópikus jövőben, egy „társadalmi család” formájában. Légyeges eleme az egalitarista erkölcs, a mobilizált polgár, a társadalmi önszerveződés, a tudat reformja.

A maradás, vagyis a konzervatív jobboldali esetében elkülönülten tételeződik a magán szféra a nyilvánostól, s csak a nyilvánosban működőképes a kritikai forma, a jelen megtartásáért dolgozik, hiszen nincs jövőképe (statikus), illetve konstitucionalista (alkotmány szervezi a társadalmat) elvet vall. Az elképzelése egy kompenzatorikus modernitás, ahol fontos szerepet kap a vallás, az állam, a hagyomány, a művészet.

Nietzsche

Az antihegeliánus irányzat mindezt elveti, illetve erőteljesen kritizálja a modernitást: képviselője Nietzsche, s némileg Heidegger. Szerintük a modernitás központi problémája, hogy kiépül egy szubjektív tudati „túlvilág”, amely konformizmusba torkollik. Ebben az esetben az individuum kap főszerepet, amely egy nem-meghasonlott, osztatlan én, amely mindent mozgósít: még az irracionalitást is. Így a mozgásokat különböző erők (pl. „hatalom akarása”) érvényre jutása jellemzi, ahol nem is őrződhet meg csak a racionalitás. Szemben a modern felvilágosodás modelljével, amely a felnőtt autonóm ember, az eszes lény, a gyermek képzetét részesíti előnyben, amely tiszta spontaneitás, mozgás, erők harca. Itt a társadalmi vízióban egy anarchista kasztrendszer rajzolódik ki.

Nyírő Miklós szerint az itt felvázolt három irány mellé fel lehetne venni negyediknek a filozófiai hermeneutikát.

S bár igaz, hogy Habermas a gadameri hermeneutikát konzervatívnak tekinti, vagy Heideggert úgy festi le mint egy irracionális, ellen-felvilágosodást képviselő figurát, aki „elveti az autonómiát, és mindent oda akar adni a létnek”, de például Richard J. Bernstein szerint Gadamer messze túllépik a neokonzervatív vonalon. Az előadónak a tézise az, hogy „a hermeneutika nem illik bele ebbe a – Habermasi – konstellációba.

Kiindulópontja Heidegger azon radikális belátása, ami szerint az ember létmegértő, viszonyban áll a létértelemmel, hiszen eredendően ön- és létmegértéssel rendelkezik (a halandóság, és a végesség tudatával összefüggésben). Így tehát a megértés konstitutív elem, az önmegértés, a lenni tudás nagyon fontos, vagyis itt nem holmi merő irracionalitással állunk szemben. Akár azt is mondhatjuk hogy a hermeneutika mondanivalója éppen ez: a megértés, az értelemkeresés, amelynek a hajtóereje, motivációja az értelemínség.

Gadamer

S ha mindez igaz, akkor a megértés, mint tudás, képesség -  az, ami én vagyok. Ám ez a tudásforma egy implicite tudás, nem reflexív, megelőzi és megalapozza a racionalitást – e miatt tűnhet irracionalitásnak. Pedig ebben az esetben igenis van tudás, megértés, ész, racionalitás, csak mindez nem a modern felvilágosodás értelmében. Mert hiszen ebben az esetben a megértés nem egy reflexív tudat-aktus, hanem egy történés, ami megtörténik velünk, esemény, ami megesik velünk, a megértést nem mi hozzuk létre, hanem részesülünk belőle. Így – szemben a felvilágosodás szubjektivitás és univerzalista alapvetésével – egy transz-szubjektív, véges-történeti alapvetéssel találkozunk.

Mindez Gadamer hermeneutikájában olyan fogalmi elemzései körül kristályosodik ki, mint a phronesis, ahol a megértés dialógikus, applikatív (elve alkamazott, és alkalmazható), önmegértő, vagy mint a sensus comunis, amely egy implicit tudásforma, s mint ilyen egy érzék bizonyosságával ítél (nem ész-ítélet), egy mindenre vonatkoztatható orientáló érzék, így a közjó iránti fogékonyságot is önmagában foglalja. A megértés ebben az esetben nem a „tiszta ész” (episztemikus), hanem a „gyakorlati ész” alapjából nő ki. Ennek értelmében a hermeneutikai belátás, mint empatikus-szolidaritás alapú beállítódás egy társadalmi képet is felvázol, amely egyszerre tud eszménykép és megélt konkrétum lenni.

Az előadó szerint ide vágó Gadamer kordiagnózisa: mi most egy „tudományos korban” élünk, s ez aláássa a gyakorlati-politikai észt, aminek következtében elveszítjük a morális- és politikai orientációnkat. Vagyis jelenleg egy politikai passzív konformizmus és ezzel együtt egy önfejű aktivizmus uralkodik. Közös pontjuk, hogy egyikben sincs benne szervesen az ön- és másság megértése. Ennek felébresztéséhez, kiműveléséhez nagyon fontos lesz a képzés (Bildung) fogalma, amely egyszerre képes intézményes alapokat nyújtani és szituatív, orientatív magatartást eredményezni. Ebből a szempontból igaz, hogy a hermeneutika nem a racionalitás terepe – ám kétségen kívül az ész-szerűség terepe, ahol meghatározó a belátható értelem, illetve a megértő, a képző és továbbképző magatartás, beállítódás.

Nyírő Mikós előadásának következő – és utolsó – pontja a hermeneutikát összevetni az amerikai neopragmatista iránnyal, amelyet főként Richard Rorty képvisel. Szerinte amíg Gadamer hermeneutikája a német demokratikus hagyomány szellemiségét képviseli, annyiban Rorty neopragmatizusa az amerikai demokráciájának eltérő szellemét idézi.

De Rorty fontossága más irányból is tejesen megalapozott: hiszen ő az egyik legerőteljesebb kapcsolódási pont, híd a kontinentális és analitikus filozófiai hagyományok között. Például egyik főművében a Philosophy and the Mirror of Nature-ban egyszerre építkezik Heidegger és Wittgenstein gondolataiból, illetve John Dewey pragmatizmusából, s ebből az irányból egy erőteljes demokratikus elkötelezettség származik.

Rorty

Ám Rorty filozófiájában – Heideggerrel és Gadamerrel szemben – nincs kitüntetett szerepe a megértésnek, nincs egy ontológiai alapvetés; számára a (Hegeli értelemben vett) újraírásnak és önteremtésnek van jelentősége. Ő megkülönböztet két szférát, az egyik egy idiokratikus szféra, amely a magánszférában válik meghatározóvá, nem parcipatív jellegű, a másik a köz-szférában artikulálódó racionális erős intézményrendszer, amely akár olyan hagyomány által megalapozott szövegeket is jelenthet, mint a Kommunista kiáltvány, vagy a Biblia.

Rortynál nem fontos a képzés szerepe, nem a tudás a megoldás a morális-, politikai-, társadalmi kérdésekre, szerinte valami másra van szükség. Pontosabban a két szféra közötti társadalmi érzületekre, a szolidaritásra és egyéb konkrét emberi magatartásokra bízná az ellentmondások feloldását.

Így két diskurzus típus rajzolódik ki a neopragmatista filozófusnál: az egyik egy episztemológiai, normál diskurzus, amelynek fő formája az Universitas, és kulcsfogalma a „commensuration”; a másik egy hermeneutikai és abnormálisnak tekinthető diskurzus, a Societas formájában, ahol a kulcsfogalom a „conversation”, amely egy építő-teremtő jelleg lesz a meghatározó.

Ebből a szempontból Gadamer hermeneutikája egyféle (a nyelv univerzalitására apelláló) kollektivitást képvisel társadalomkritikai szinten, míg Rorty ennél sokkal individualisztikusabb.

Sajnos az előadás időkerete lejárt, ezért ezt a két diskurzus típust, illetve a hermeneutika és a neopragmatizus további összefüggéseit nem fejtette ki bővebben. Kérdések nem nagyon voltak, mert eléggé leterhelő volt fogalmilag az egész előadás, főleg a Hegeli rész. Hozzászólása csak Veress Károlynak volt, aki jelezte, hogy ha a téma a modernitás és a racionalitás, akkor nagyon hiányzik belőle Max Weber – s ez igaz.

Na. Kicsit úgy éreztem, hogy minket érdekelhet ez az irány vagy vonatkozás, vagy mi a fene: a hermeneutika, mint társadalomkritikai forma. Illetve ez az egész Rorty-féle neopragmatizmus: hiszen itt benne van Witti is, és Heidi is, az egész tulajdonképpen egy descartes-i alapvetésű (episztemológiai, ismeretelméleti), de végülis túllép ezen, valami átfogóbb cselekvésorientált, etikai-morális cucc fele – s úgy érzem, talán érdekelhet minket ez is.

A másik előadása, A gyakorlat fogalma a 19-20 századi filozófiában is ehhez hasonlóan fogalmilag jól kidolgozott, tematikailag a praxis fogalmának a variációit, esznetörténeti-filozófiai kontextusát vázolta fel; ugyanis ez az Arisztotelészi fogalom nagyon fontos Hegelnek, Marxnak, de Arendtnek is, és ezzel áll szemben a Heideggeri-Gadameri phonesis, illetve ide kapcsolódik az amerikai pragmatizmus cselekvés-orientált beállítódása is. De most nincs időm s terem erről az előadásról is beszámolót írni.