Filozófia a nyilvánosságban

Dr. Lackó Sándor

Szerdán, november 29-én, a BBTE Magyar Filozófiai Intézetében – az Erasmus Oktatói Mobilitás keretében – Dr. Laczkó Sándor tartott előadást Ki vagyok én, avagy a filozófia mint önismeret címmel. 

Az előadó rövid bemutatása után, szerény közönség előtt a meghívott azzal kezdte beszédét, hogy utalásszerűen felelevenítette a filozófia egyik elhomályosodó, ám eredendő funkcióját: az önismeretet. 

Ám egy szervesen kapcsolódó másik problémát is érintenie kellett, hogy mire is való a filozófia, ma, a 21. században, egy olyan korban, amikor – már jó ideje – a „filozófia halni készül”? Álláspontja szerint mindig a filozófiával foglalatoskodó közösség diskurzusa határozza meg, hogy mi a filozófia, s milyen lehetőségei vannak. És ma is, mint a történelem során sokszor, a filozófiának – a hívatásos akadémiai művelése mellett (ám nem helyett!) – új lehetőségei látszanak kibontakozni. Ugyanis a filozófia az utóbbi századokban erőteljesen önreflexívvé vált, ami miatt talán jogosan beszélnek egyesek a filozófia „narcisztikusságáról”, de ez az önreflexió új lehetőségek megjelenését eredményezte. 

E rövid felvezető után felolvasott egy „rövid alkalmi szöveget”, amelyet megpróbálok tematikusan rekonstruálni, jelezve, hogy az esszéisztikus szöveg stiláris aspektusa így visszaadhatatlanul elvész.

A „Ki vagyok én?” kérdést az emberek gyakran teszik fel, „csendesen, a bizonytalanság homályában” vagy amikor létük problémássá válik. Ekkor többnyire nem is tudatosul, hogy a filozófia egyik alapkérdését érintik. Hiszen a filozófia nem csak – vagy nem első sorban – a világ megismerését jelenti, hanem eredendően önmagunkról való tudásszerzés, azaz önismeret. Erre jó példa  Platón és Szókratész, akik a filozófia első lépésének tekintették az önismeretet, mint az önformálás örök-végtelen feladatát. Arisztotelész a Metafizikában a filozófiát a csodálkozásból, a kételkedésből eredezteti, amit a tudásvágy, a valós tudásra való törekvés motivál. 

Ám fontos kérdés, hogy mi a tudás ma, a 21 században, ebben a képlékeny-információs világban? Ma az önismeret is esetlegessé válik és megtörténhet, hogy most van a leginkább szükségünk a filozófiára, mint önismeretre. De miként és mivé változik a filozófia, hogyan válik önismereti formává? Hiszen látjuk, hogy Heideggernél kitüntetett kérdés a filozófia mire-valósága, az ember létezése, kulcsfontosságú az ember ön- és létviszonya; Wittgenstein pedig azt írta, hogy a „filozófia nem tan, hanem tevékenység”; Gilles Deleuze szerint a filozófia névadás, fogalomalkotás, fogalomképzés. Tehát a filozófia a reflektáláson, az észhasználaton keresztül, a gondolkodás által, a lét kérdezése közepette első lépésként az „én vagyok” elgondolását, vagyis az önmegértést célozza meg. Hiszen csak ezen keresztül kerülhetünk közel önmagunkhoz és ez az útja a másokhoz közelítésnek is, vagyis a filozófia ma nagyon hasznos tevékenység akkor is, ha látszólag a „filozófia halni készül”. 

De ki a filozófus? Mert a filozófus „nem próféta, nem orvos, nem tudós, és nem ideológus”, sokkal inkább „a lélek gondozója, terapeuta, a gondolattalanság bírája”, a kérdező, aki olyan kérdéseket tesz fel, mint: ki vagyok én? Ki a másik? Mi dolgom van magammal, a másikkal, a világgal? Mi a szerelem? Mi az igazság? 

A szerző szerint az önismeret mindenképpen segíthet az önmagunk és világunk megértésében, s ez táplálhatja ma a filozófia iránti igényt. „S ha a 21. század emberének illúzióktól és hamisságoktól mentes kritikai szemléletre, gondolati támpontokra, pontos beszédmódra, és tisztázó beszélgetésekre van szüksége, akkor ebben a filozófia lehet (újra) az illetékes és a filozófus a valódi partner.”

Lackó Sándor a szöveg felolvasása után jelezte, hogy még néhány dolgot hozzáfűzne, de szeretné, hogy egy szabad beszélgetés alakuljon ki a szövegben felvetett témákról.

Szerinte fontos tisztázni, hogy milyen lehetőségei vannak ma a filozófiának az akadémiai diskurzusok mellett (de nem helyett!), a nyilvánosságban, a társadalomban, az emberek mindennapjaiban. Olyan lehetőségekre gondol, mint a terápia, a beszélgetés, az események közösségi kávézókban, vagy a performatív aktusok, és így tovább. 

Ehhez kapcsolódva a magyar kultúrkörről is érdemes beszélgetni, hiszen elterjedt nézet, hogy „a magyar kultúra filozófiátlan”, hiszen „vagy rossz lapot húzott a 19 században, vagy nem is húzott lapot”. És így „a filozófia csak ácsorog, nincs hatása – és ez a baj”: a magyar kultúrának nem szerves része az árnyalt-, kritikus gondolkodás, ezzel az aktussal kultúrtörténetileg nem találkoztunk. És ezért igény van a filozófiai diskurzusokra, olyan magán- és közösségi beszélgetésekre, amelyek feszegetik és tágíthatják a lezártnak látszó határokat. 

A vendégelőadó példaként a szegedi pszichiátrián megalakult interdiszciplináris kutatócsoportot hozta fel, ahova filozófusokat is meghívtak. Bizonyos mentális betegségeket kutatnak, mint a skizofréniát, amelyek – ha korán felismerik – akkor terápiás kezeléssel megelőzhetőek lehetnek. És bár a skizofrénia korai fázisában alig felismerhető, egyik tünete az, hogy a kamaszkorban lévő ember feltűnően érdeklődik a nagy metafizikai kérdések iránt – halál, Isten, szabad akarat, determináltság – ám nincs meg a megfelelő fogalmi- és kognitív képesség, hogy ezekről tényleg elgondolkodjon.  És ebben a helyzetben a kognitív terápiák mellett, nagy szerepet játszhat a filozófiai beszélgetés. 

De a filozófiai beszélgetések más helyzetekben is felbukkantak, nem csak mentális betegségekkel kapcsolatban, hiszen a „nagy metafizikai kérdések” szinte minden embert érdekelnek. Így létrejönnek olyan közösségek ahol – egy filozófus vezetésével, moderálásával – bárki szabadon beszélgethet ezekről a témákról. Ilyen közösségi beszélgetésekre adnak lehetőséget a filozófiai kávéházak (Café philosophique). Az ilyen típusú beszélgetések, mint ahogyan a filozófiai magánbeszélgetések formájában működő filozófiai tanácsadások is, jelentősen tágíthatják a filozófia terét, lehetőségeit. És ezzel oldható a filozófusról alkotott kép is, mi szerint egy professzor ül a dolgozószobája magányában és elvont dolgokon töpreng. Az ilyen típusú beszélgetések megidézik a Platón/Szókratész által is működtetett „közösség-centrikus, egyenlő felek által létrehozott beszélgetéseket”, ahol a résztvevők „közösen az igazság nyomába erednek”. Így pedig a filozófusnak abban is jelentős szerepe lehet, hogy hatással legyen a közgondolkodásra, képessé válhat formálni a közösség tudatát. 

Laczkó Sándor egy könyvet is elhozott illusztrációnak, amit körbeadott a közönségnek: Christopher Phillips: ​Szókratész-kávéház. Kiemelte, hogy a könyv az amerikai kávéházakban, nyugdíjasklubokban, börtönökben, könyvtárakban, általános iskolákban spontán megszerveződő csoportok beszélgető-kérdező gyakorlatát mutatja be. Álláspontja szerint nem kellene szótlanul elmenni a „közös gondolkodás aktusa” mellet, ami szervesen a filozófiához tartozik, ám valahogy mindig periférikus helyre szorult. 

Ezen a ponton arra bíztatta a jelenlévőket, hogy kezdjenek el egy ilyen közös szabad beszélgetést a megfogalmazódott kérdésekről: ki-mi a filozófus? Milyen lehetőségei és feladatai vannak? „Filozófiai” egyáltalán a filozófiai terápia és tanácsadás? Mit jelent az önismeret és mi ebben a filozófia szerepe?

Kerekes Erzsébet szerint is fontosak az „alternatív filozófia” különböző módjai, amelyeket egyre többen művelnek, egyre népszerűbbek. Utalt arra, hogy Kolozsváron működik a 127 Filozófiai önképzőkör, vagy az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság szervezett filozófiai műhelybeszélgetéseket kávéházakban; de ő, az általa szervezett és működtetett kolozsvári gyermekfilozófiáról számolt be.

A gyermekfilozófia is vezetett – ám szabad – beszélgetésekből áll, amik könyvtárakban, egyesületeknél, alapítványoknál, óvodákban, parkokban stb. vannak megszervezve. A beszélgetések résztvevői 3-13 év közötti gyerekek, akik az elején értetlenül és megdöbbenve állnak a szabad beszélgetés élménye előtt. Nincsenek hozzászokva, hogy ők maguk kérdezzenek és válaszoljanak egymásnak olyan témákról, mint a világ, a természet, a család, a munka, a jó és a rossz, stb. Ám kis idő elteltével annyira belelendülnek, hogy végül alig lehet leállítani őket, hiszen ezek az alkalmak ténylegesen lehetőséget adnak számukra, hogy folyamatosan kibontakozhassanak, és ebben nagy jelentősége van a szókratikus hagyománynak. 

Laczkó Sándor megerősítette, hogy sokaknak – gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt – mekkora élményt nyújt az ilyen és ehhez hasonló „szakszerűtlen filozofálás”, beszélgetés általi „részvétel a gondolkodás folyamatában”. Beszámolt arról, hogy ő részt vett Szegeden kötetlen-nyitott filozófiai beszélgetéseken, ahol ez az élmény generálja tovább a beszélgetéseket, és ugyancsak ebből az élményből támad az igény, hogy az ilyen alkalmakat rendszeresen folytassák. Diákok (de nem csak) számára azért válik meghatározó élménnyé ez a beszélgetés, mert a gimnáziumban/egyetemen megszokták, hogy senkit sem érdekel az ő véleményük; itt pedig megtörténhet a gátszakadás, ahol mindenki egyenrangúan elmondhatja a saját, másoktól különböző gondolatát, véleményét. Ezért nagyon fontos, hogy a beszélgetésben résztvevők folyamatosan „tekintettel legyenek a másikra”, elősegítve az empatikus, toleráns viszonyulást. Kiemelte, hogy fontos ezeken az alkalmakon, hogy az irányító szakember is csak moderálja a beszélgetést, de ne telepedjen rá, hiszen a résztvevők „csak beszélgetni szeretnének”, „közösen gondolkodni”.

Láng Márk hozzátette, hogy ehhez hasonló kortárs filozófiai praxis a filozófiai lélekgondozás, amely nyugaton már-már egy bejáratott szolgáltatásként működik. Hozzátenném: a magyar vonatkozású logoterápiás gyakorlatnak jelentős kapcsolódása van Kolozsvárhoz, ugyanis itt jelenik meg az évkönyvük a Többlet filozófiai folyóirat különkiadványaként. 

Szilágyi Botond azt hangsúlyozta, hogy egy szabad és kötetlen beszélgetésnek elengedhetetlen feltétele egy olyan helyszín, tér, ahol a résztvevők felszabadultak lehetnek, szabadon mozoghatnak. Ennek a térnek egyik sajátossága az, hogy egy fura ötvözete a nyilvánosságnak és a magánszférának, különben aligha tud működni egy kérdező-beszélgető közösség. 

Bíró Noémi tette fel azt a fontos kérdést, hogy hol van az a pont, ahol egy ilyen közösségben képesek feloldódni, felszámolódni a hierarchikus viszonyok? Hiszen ez lenne a tényleges biztosítéka annak, hogy a beszélgetők valóban egyenlő félként tekintenek egymásra.

Laczkó Sándor válaszában elismerte, hogy ez egy nehéz probléma, hiszen a közösségekben eleve pozícionáltságok vannak: laikusok és szakemberek, tanárok és diákok (nők és férfiak, teszem hozzá). Ezért nehéz az egyenrangúságot biztosítani, ebben a beszélgetés vezetőjének lehet fontos szerepe, aki arányérzékkel, egyensúlyra törekedve moderál. 

Végül megköszönte a közönségnek az érdeklődést és arra biztatatta a résztvevőket, hogy „ki-ki folytassa ezt a diskurzust a maga színterén.”